Egy újabb nemzeti fájdalom

Mint politológus hallgató, és mint Pár(t)beszéd tag talán elfogulatlanul illene (kellene) írnom a 2004. évi december 5-i kettős népszavazásról. Ez sajnos teljesíthetetlen. Több okból is: először is mindig aktívan érdeklődtem, a magyar-és nem magyar (baszk, ír, finnugor, kurd, stb.) minoritások sorsa, hányattatása iránt. Helyesebb, ha azt írom, szimpatizáltam a mozgalmukkal. Másrészről úgy gondolom, az egészséges patriotizmusba belefér, ha az ember nem tagadja meg egy idegen államban élő, de nemzethez tartozó társait.

Valamivel több, mint egy éve e két témában történt meg referendum:

• Egyetért-e Ön azzal, hogy az egészségügyi közszolgáltató intézmények, kórházak maradjanak állami, önkormányzati tulajdonban, ezért az Országgyűlés semmisítse meg az ezzel ellentétes törvényt?
• Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással - kérelmére - magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. tv. 19. § szerinti "Magyar igazolvánnyal" vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?

Előzetesen a sokkal jobban megosztó kérdésben, a kettős állampolgárságéban szeretnék állást foglalni. Mégpedig személyes élményeimet szeretném közölni ezzel kapcsolatban. A tankörtársaimmal sok hasznos eszmecserét folytattunk, annak idején, voltak akik egyetértettek (köztük voltam én is), persze voltak akik egyetértettek, de kisebb módosításokat szerettek volna; megint mások elutasították a kettős állampolgárságot. Viszont az olyan ismerőseim, akik nem érdeklődnek a mindennapi politika iránt, a lehető legrosszabb álláspontra helyezkedtek, amit egy demokráciában el lehet képzelni: közömbösek voltak, hála, hogy a pártok hiányosan, vagy egyáltalán nem kommunikáltak a kérdésben. A nemmel szavazók nagy része bedőlt a szociál-liberális maszlagnak mi szerint a határontúliak, ha állampolgári jogokat kapnak, elveszik szűk körű munkalehetőségüket is, úgy, hogy nem is ide fizetik az adójukat, ezek főleg a kelet-magyarországi fiatalok félelmei voltak. A nyugdíjasok ugyebár a kis nyugdíjukat féltették ugyancsak alaptalanul, de sikeres volt a negatív kampány. Ekkor éltem át először, hogy a mai politikai életünk milyen megosztó is, több addigi „haverral” mélységesen összekülönböztünk a kérdésben. De mindez semmi a környező országokban és világ bármely részen élő nemzettársainkéhoz képest, akik úgy érezték, az anyaországiak megtagadták őket. Olyan ez, mintha valakit a családjából tagadnak ki, olyan vétekért, amit nem is követett el, csak kényes a jelenléte. Erre jöttek a hírjelentések, hogy népszavazás után a környező államokba látogató kormánypárti politikusokat kifütyülték, a magyar rendszámú autókat megdobálták az ott élő magyarok. Amit az MSZP-SZDSZ koalíció teljességgel érthetetlen megnyilvánulásként értékelt. Nekem idén nyáron szerencsém volt egy emlékezetes túrát tennem a Székelyföldön, ahol eszmét cseréltem több emberrel is. Már semmi jelét nem tapasztaltam a haragnak, inkább a csalódottságnak, ami pedig a legrosszabb, a beletörődöttségnek. Nagy bajok vannak a székelyek körében is, alacsony születési szám, elöregedő társadalom, egyre kevesebb, aki őrzi a hagyományokat, egyre több a magyar-román vegyes házasság. Most már deklaráltan nem ismerjük el őket magyaroknak, tehát román állam tervét, miszerint homogén Romániát akar létrehozni, segítettük. Itt volt az esély egy békés, a határokat nem érintő revízióra, de elszalasztottuk. Ez csak egy kiragadott rész a határontúliak összproblémájából. Akik azt mondják, hogy az unió érdekei diktálják a kettős állampolgárság elvetését, azoknak ott a francia példa, az unió alapítója is használja ezt az intézményt, de a pár éven belül csatlakozó románok is.

A kórház privatizáció ügyében már egyértelműen a magánosítás leállítására szavazók nyertek volna, ha érvényes a referendum. A privatizációnak több buktatója is van: először is a kórházaknak el kell érniük, hogy minden betegük kezelését fizesse a Társadalom-biztosítás (TB), ehhez csalniuk kell, mert csak így lesz nyereséges a gyógyintézmény. Másodszor a privatizált kórház válogathat is, ugyanis bizonyos betegségeket jobban megéri kezelni, mert jobban finanszírozza a TB. Csak ezeket a betegeket fogadja a kórház, a többieket átküldi egy „jobban felkészültbe”. Harmadik pedig az, hogy ha nyereséges, akkor egyszerűen a tulajdonos eladja, a dolgozók nagy részét pedig elbocsátja.

Egy esztendő telt el a népszavazás óta, de a kedélyek azóta sem csitulnak. Végül emlékeztetőül a népszavazás adatai. Az összesített érvényes szavazók száma: 3011017 fő, a választói névjegyzékben szereplő 8048739 főből. A kórház-privatizáció ügyében az érvényes szavazatok száma 2957320db, ebből igennel szavazott: 1922680 fő, nemmel: 1034640 fő. Az állampolgárság kérdésében igennel szavazott: 1521271 fő, nemmel: 1428578 fő. Elgondolkoztató, milyen alacsony volt a részvétel ilyen két fontos kérdésben. Egy kicsit szomorú tény, de a Kádár-rendszer elérte, hogy az emberek nagy részének elvesszen a nemzettudatuk és kis túlzással, önző módon csak a hasukra és a pénztárcájukra tudjanak gondolni, semmint össznemzeti problémák megoldására.        

Vass István